(Presser Gábor) Ahogy a harmonikádon a terceket vinnyogtatod nekem, mint a fúró a csontban, úgy süvít a dal, zengedelem. Én nem akarom már, nem akarom már, nem akarom hallani már Tudod, nem vagyok gyáva, de tőled mindig megijedek, és a szívem a torkomban úgy zakatol, mint a vonat. Én nem akarok már, nem akarok már, nem akarok félni már Te a szívbajt hozod rám! Mikor befordul a sarkon rózsaszín ruhád, ismerős az illat s a harmonikád. Ott a hajadban a masni, mint ünnepi virág, én menekülök újra, én nem bírom tovább Ahogy az ujjad alatt szuszog, nyög, ropog, reccsen az a zene, és a hajladozó zenekar csupa báj, engedelem. Én nem akarom már, nem akarom már, nem akarom hallani már Befordul az utcán rózsaszín ruhád, én menekülök, üldöz a harmonikád. És rohanok és futok az utcákon át, és felborítok minden harmóniát. Tudod, nem vagyok gyáva, de tőled mindig megijedek, és a szívem a torkomban úgy zakatol, mint a vonat. Én nem akarok már, nem akarok már, nem akarok félni már Te a szívbajt hozod rám! |