|
(Presser Gábor) [Kis reggeli történet] Reggel van, tavasz van, gyönyörű hűvös van, nyüzsögnek a madarak; csak hallom, nem látni, nem is kell. Becsukom a szemem, azt hiszem, máshol vagyok. És gondolkodom, vajon hol vagyok? S akkor csöngetnek, 2 hosszút s 9 rövidet. Megyek, kérdem: Ki az? Hangok, nevetés. Mi vagyunk. Ki az a mi? Hát eljöttünk, eljöttünk, hát eljöttek az angyalok. Micsoda? Kinyitok. Nézem: ők azok! De tényleg eljöttek az angyalok! Hm, na mondom, szép – akkor én most meghalok? Egy frászt – mondja a legszebb, és zavarában a szájához kapott. S a másik, aki szintén szép volt, igazán édesen vihogott: Csak eljöttünk, meg akarunk ismerni, mert írtad rólunk azt a dallamot. S arra gondoltunk, hogy megkérünk, adnál-e kölcsön, becsületszóra 1 kottát vagy 1 másolatot? Nektek mindent. Valahol ott van a zongora alatt… Vigyétek örökbe! S kérdik: Mit kérsz cserébe? Mit szeretnél…? Én…? Egy kicsikét szállni… És összekapaszkodtunk, és hopp, csusszantunk a levegőbe. Csak egy kicsit, nem nagyot. S aztán kizsivajogtak s kitolakodtak és sutty, elhúztak az angyalok. Ha kérded, hogy hogy vagyok, én azt mondom, jól vagyok. De tényleg, jól vagyok: megemeltek az angyalok… Ha kérded, hogy hogy vagyok, én azt mondom, jól vagyok. Igen, jól vagyok: megemeltek az angyalok… Megemeltek az angyalok. |
