(Presser Gábor) Ő csak intett, és hopp, tovalibbent, az meg feljött, és rögtön el is ment, az meg beintett, s hátra se fordult, s Ő már ott állt mellettem. Az csak barna volt, s nem pedig szőke, én meg csúsztam a földön előtte, Ő meg látta, és nem értett semmit, s aztán ott maradt mellettem. Az meg király volt, és meg is mondta, a másik mögöttem csuklott a porba, Ő meg szeplői közt kicsit elbújt, és csak mosolygott mellettem. Ő meg énekelt, s úgy odavoltam, az csak füttyentett, s én hogy rohantam, az ott fázott, és én betakartam, s Ő csak bólintott mellettem. Ő az enyém volt, és csak Ő tudta, én meg másé, az épp nagyon unta, és csak néztem na most hova dőljek, s Ő már ott volt mellettem. Az meg kitépte egyben a szívem, aztán eldobta messzire innen, én meg reszkettem, semmit se tudtam, Ő meg ott állt mellettem. Az meg csillagokat hozott kétszer, de nekem nem kellett csillag, se ékszer, s közben szédültem most mit is mondjak, s Ő csak mosolygott mellettem. Az meg elvett, mit el tudott venni, aztán megvert, mert meg tudott verni, én meg annyira mélyen hevertem, s Ő már ott térdelt mellettem. Most meg találtam rólam egy képet, kicsi vagyok, még hunyorgok, s félek, s ahogy nézem, hát egyszer csak látom, Ő már ott állt mellettem. |