|
(Presser Gábor) [Keserű románc] Don Quijote, a bús képű lovag megérkezett Budapestre bús képű lován. Már a bevezető úton beleszeretett 1 vörös hajú lányba, aki az út mentén olyan szépen sétált fel s alá, s így sóhajtozott: Gyönyörű herceg! Ugye értem jöttél? A lovag hátrahőkölt, s emígyen szólt Rocinante lóhoz: Ő Dulcinea – most megmentem. És még jobban beleszeretett. De a románc keserű. A lovagot nap nap után a kocsmában láttam. Én egy Hobóval ittam ott, mikor egy este a bús képű leült hozzánk, s kezdte mondani: Nem kell a könyv, én eldobom, nem kell a dal, én már nem hallgatom. Dulcinea, egyedül ő kell nekem, álmomban vörös hajában ébredtem. Ő rabságban él, és játszik velem, én rabja vagyok, és engedem. Én sírok, ti röhögtök: má’ megin’ a rozsdás szög, de nekem senki-senki nem kell, csak a kis vörös dög. Megmenteném, s ő vállat von. Magyarázom, hogy élünk majd egy szép napon. Ő csókot int, s hogy tűnjek el, valakit vár most, sajnos menni kell. Ő játszik velem, és élvezi, szerenádomat kineveti. Én sírok, ti röhögtök: má’ megin’ a rozsdás szög, de nekem senki-senki nem kell, csak a kis vörös dög. Verekedtem a rabtartókkal – Dulcinea! Rugdostak az aszfalton – Dulcinea! S te elsétáltál közben – Dulcinea! Én sírok, ti röhögtök: má’ megin’ a rozsdás szög, de nekem senki-senki nem kell, csak a kis vörös dög. Don Quiote szomorú ábrázatát nem látta többé Dulcinea. A bús képű hangtalanul tűnt el letört lován, és csak kicsi port vert. Dulcinea az egészet álomnak hitte, s évek múltán elmesélte 1 lélekgyógyásznak (aki fiatal volt, és erős). |
