|
(Presser Gábor) [1975] Valamikor régen, amikor az égen 1 nagy vörös csillag fürdött a fényben: filmbemutató – s utána bankett, persze mindenki ott volt, ahogy akkor is illett: a színész, a zenész, a rendező, az ügyelő, a kritikus, a jelmez- s a díszlettervező, s a súgó s a besúgó s az íróözvegy – ilyen a filmvilág, ez mindenütt így megy. Fiatal voltam, és felelőtlen, úgyhogy a partin személyesen ténferegtem. S akkor megláttam őt, a gyönyörű nőt, ahogy néz, néz, néz, néz, néz, néz! Fekete haj, kígyózöld szemek, kezében pohár, benne kék likőr remeg. Most nézek vagy álmodok, itt minden úgy zizeg. Most tényleg rám nevet, vagy rémeket tévedek? Hé, mackó – mondja –, tetszett a zene. Mármint a filmben, te írtad, ugye? Mondom: én, én, én, én, én, s mondja: Bírom a mackókat. Igen? Akkor brumm! S a szívem meg csak üti, hogy bumm, bumm! És mondd csak, mackó, eljárnál egy táncot? Én nem szívesen hölgyem, én nem bírom a láncot. De ha én fogom a végét, élvezni fogod. Talán kicsit később, talán próbálkozok. Ó, később már késő, de ha zavarna a tömeg, eltűnhetünk, tudok egy kellemesebb helyet. De előbb még mit szólnál, ha kicsit belenyalnál? S már kezemben a pohár, és csak mosolygok a falnál. Kék likőr, kék likőr, kék likőr, kék likőr. Rohan az autó a fénycsóva után, én meg az autóban büszkén és bután. Telihold van – mondta –, ez az én éjszakám. Ünnepeljük meg! – mökögtem bátran és sután. Csoda jó lesz – mondja –, ünnepeljük meg! Holdfény és likőr… – s rám nevetett. - Tudod, van egy kis házunk a közeli tónál, csónak is van, hogyha ringatóznál. Tudod, télen is fűtünk, nem olyan drága, a férjem sofőrje megbabrálta. Szóval férj is van. Ó, az nem probléma. Megint Havannában tárgyal, s hosszú a téma. Valami külügyes volt, vagy belügyes volt, a lényeg az, hogy úgy tűnt, hogy ügyes volt. És a kocsiban, az úton, a csónakban, a parton, a kandalló előtt, a szőnyegen, az ágyon. De úgy hogy xxxxx, s aztán meg xxxxx. És néhány csepp likőr, és csöppet se fázom. Kék likőr, kék likőr. S voltam tigris, voltam csokimanó, voltam kenguru, s voltam mézes mackó. S főleg fiatal voltam, és felelőtlen, úgyhogy a házban sorozatosan meg-megjelentem. És jó volt a likőr, és jó volt a zene – csak az a fénykép a falon, vajon mit kezdjek vele? A fényképen a férj, kihajtott ingben, Pekingben, valami kiküldöttségben. Ott a falon a férj – tudod, nem vagyok gyáva, de az egyik szemét állandóan énrajtam tartotta. Én kérdem: Mért kacsint? Ő mondja: Nem kacsint, céloz. S remélem, Kubából sötétkék likőrt hoz. Kék likőr, kék likőr, kék likőr, kék likőr. A következő télen, amikor az égen a szürke felhők mögött a hold aludt éppen, otthon vagyok, csöngetnek egy nagyot, ismerős az arc, egy kicsit zavarban is vagyok. Mögötte még ketten, s ő elegánsan int, aztán igen sokat sejtetőn felém kacsint. És már villan is a csomag: kék bizonyíték?! 1 likőrösüveg, hát ez élőben a fénykép! Na mondom, szép, akkor én most elhalok? Vagy minimális program: a lábtörlőbe harapok? Kék likőr, kék likőr. Mi van, hippi, nem tetszik a rendszer? – ütött az egyik, és leütött még egyszer. Dehogynem tetszik, pont ilyet akartam – s markoltam a parkettát, s a csillagokat láttam. És érkezett a rúgás, s egy reccsenés a vállba’ – ez volt a másik, kissé tagba volt szakadva. Kék likőr, kék likőr. Aztán a csend, puha, mint a dunna, felhangzik a tanulság, a fénykép fuvolázza: Sajnos tanulni kell, sajnos be kéne látni: sajnos nem illik, sajnos a máséhoz nyúlni. A földön az arcom, mellete az üveg, benne, mint a remény, egy korty likőr remeg… Kék likőr. Kék likőr. Kék likőr. |
