|
(Zene és szöveg: Presser Gábor – Csík János) egy enyhén ködös kissé szomorkás késő őszi nap volt a szatmárcsekei temető csónakos fejfái között sétált egy férfi és egy nő két egymástól távol élő bár a másikhoz igencsak vonzódó az élet ilyen-olyan örömeit, viharait már megélt ember egymás elől alig titkolt örömmel csodálták a sajátos sírhalmokat és persze azt hogy csak ketten lehetnek mert boldog volt minden együtt töltött perc a lelkükben ébredező szerelem bűvöletében sétáltak beszélgettek a fejfák történelmi és szellemi értékeiről Kölcsey Ferenc nagyságáról bejárták a temető szinte minden zegét-zugát a szürkülő, egyre hűvösödő időben akaratlanul is különváltak, mert egyiküknek ezért a másiknak azért tűnt fel valami érdekes látnivaló az egymástól távol eső fejfákon mígnem egyszer csak a halmok közt összetalálkoztak az útjaik egy szerelmes kézfogásban egymásba fonódtak az ujjaik egy csókban az ajkaik a már-már unalmasan egyformának tűnő sírhalmok közt haladva az egyiknél hitetlenkedve, döbbenten álltak meg amit láttak az egy gyönyörű egymagában növekedő, éppen nyiladozni készülő rózsaszál volt szép leveleivel frissen zöldellve nőtt ki egy sírhalomból a fejük magasságáig a hűvös késő délutánban zölden a nyomasztó elmúlás barna hantjai között mintha egy mese vagy ballada elevenedett volna meg a szerelme beteljesedése nélkül meghalt hős még mindig élő, boldogságra vágyó szerelmes lelke éledne újra és jelezné a reája találó fiúnak és leánynak hogy ne tagadják meg önmaguk és a világ előtt szépülő szerelmüket higgyenek benne és legyenek egymáséi nézték a rózsát ezt a sorsszerűnek, éginek tűnő jelet a fáradó, késő őszi csendben és a szerelmesek reménységével hittek a rózsának |
